Észak-Írország

Hajnali fél öt! Nem baj, mindennek ára van! Térkép, egy pár túra cipő, víz, szendvics, menetrendek és a noteszom. Keresek térképen három belvárosi utazási irodát, ami közel van egymáshoz - a belvárosban szinte minden egymás mellett van. Persze még csak egy-két ember bóklászik az utcákon, néznek is rám, mit akarok reggel fél hétkor. Hihetetlen, hogy ők már ilyen korán is mosolyognak! Azért jó erre ébredezni, bevallom. Fények is csodálatosak, szinte minden kék és vörös.

Az egyik iroda  nincs nyitva, a másik már most tele van minden egy napos kirándulása mára. Vissza az első irodához, végre kinyitott - ők is sajnálják, de minden hely elkelt. Harmadik iroda. Már fél nyolc van, sajnos épp lehagytam a buszt Moher Sziklákhoz. Most jól jönne egy Guinness!

Liffey-folyó

Leülök a padra, bámulom a Liffey-folyó apró, fodrozódó sodrását, a düh, méreg, türelmetlenség kerülget tehetetlenség miatt. Nem jutok el sziklához?
A noteszom! Előveszem gyorsan, olvasom az adatokat, amiket gyűjtögettem 2 héten át, utazás előtt: mi van, merre, mennyiért, mennyi kilométerre, mennyibe kerül, irodák elérhetőségei, programjai, terveim utazással kapcsolatban ... Kiszúrom egyik jegyzetem: Viatours, Connolly Station, 7.45. Belfast, Giant's CA.  

Rohanok Connolly Állomásra, mint aki az államvizsgáját kési le éppen. Információs pultnál elkapok egy férfit, elhadarom, hogy nekem azonnal mennem kell sziklához, jól tudom-e, hogy létezik ez a cég és 4 perc múlva megy a járat. Bólogat, irányít egy sárga esőkabátos úrhoz, aki körül turisták állnak. Elkapom, bemutatkozom, neki is elhadarom a helyzet, vissza hadar valamit aminek felét sem értem, de látom egy jegyet tölt ki a nevemre, rajta az uticél: Belfast és a Giant's Causeway. Mindenre bólogatok, pénzt adok neki, konkrétan 109 eurót, ő a jegyet prospektusokkal, rohanunk a vonatra. Vonat elindul, mindenki fújtat, levegőért kapkod. Jómagam csak fülig érő mosollyal nézelődöm, elégedetten szorongatom a jegyem, mert tudom hogy MA BIZTOS eljutok az annyira vágyott szikláimhoz.

Rajtam kívül csak az idegenvezető bácsi van ébren, oda is jön beszélgetni - mennyire imádom az ír angolt! Már csak nagyon ritkán nem értek pár szót, kezdem megszokni. Normann, hatvan év körüli bácsi, mintha a nagypapám lenne. Mutogatja épp mi mellett haladunk el, kérdezgetem, mindenre tudja a választ. Majd ő is érdeklődik, az országomról kérdez. Igyekszem csak pozitívan nyilatkozni, bár ilyen környezetben, nem könnyű, mikor látom, hogy milyen is lehetne még, ha mi is megbecsülnénk amink van. Sajnos nem tesszük.

Dublin-tól Dundalk-ig végig a keleti parton, tenger mellett robog az InterCity. Említenem sem kell, végig az ablakon keresztül ámulok a tájra, jegyzek mindent fejemben, vizsgálom a tengert, hullámokat, napfényt.
Dundalk-tól Belfast-ig újra a rengeteg zöld mező, temérdek birkával. Ezen a tájon figyelem meg, hogy a lovak nem csak legelésznek, hanem miután jól laktak, szinte belesüppednek a puha zöld mezőbe, mint egy kiadós ebéd után jómagam a puha kanapéra, mintha mosolyognának is hozzá. Épp csak nem simogatják meg a pocakjukat. De a sóhajtás biztos elhangzik. Vajon tényleg ennyire puha ez a zöld?

Belfast - gyönyörű város, őrzi a történelem során fenn maradt épületeit. Rögvest feltűnik, hogy kizárólag angolul olvashatóak a felíratok, a járművek rendszámtáblája már az Egyesült Királyság betűit viseli, elvétve lehet látni ír lobogót, többnyire az Egyesült Királyság zászlaja lebeg a szélben, illetve euró helyett font a fizetőeszköz.
Átszállunk egy buszra: mosolygós ír sofőr köszönt minket, Daniel, aki elvisz minket a várva-várt szikláimhoz. Nem csak a buszt vezeti, közben idegenvezet is, mesél a tájról, viccelődve, nevetgélve.
Legnagyobb örömömre, Belfast-tól északra haladva a keleti partszakaszon, az M2-es főúton, ismét végig a tenger mellett haladunk. Ennél szebb látvány még sosem tárulkozott a szemem elé: a végtelen tenger, a partszakaszon villák és egyszerű kis házak, parton sétáló vagy sportoló emberek, szemben olykor feltűnik egy kisebb sziget, ismét birkák, lovak, házak, tehenek, birkák, mező, lovak, több száz éves kőhalom, birkák, lovak, megint csak egy katedrális maradvány, körülötte birkák, majd ház, lovak .... és így tovább.
Kérdés, Daniel: - Hölgyeim és Uraim, ki tudja nekem megmondani, miért is látunk olykor kék, piros, zöld vagy sárga jelzésű birkát, miért jelölik meg őket? 
Nagy csend, ő pedig csak mosolyog, nevetgél a visszapillantóba keresve tekinteteket.
- Hm, nem-nem, nem a pulóver miatt! 
Erre mindenki felkacag, aki ébren van. Én már olvastam, hogy a tulajdonosok azért jelölik meg a birkákat színekkel, kezdőbetűkkel, hogy ne keverjék össze, melyik birka kié, ha egy területen legeltetik őket, de vártuk a folytatást.
- Elárulom a titkot! A kék és piros birkák a katolikusok, a sárga és zöld birkák a protestáns birkák!
Kis ír humor ... ezt is imádom!

Cushendall-tól már távolodunk a tengertől, viszont erdők és  mezők közt haladunk - nem gondoltam volna, hogy ennyiféle zöld szín létezik! Egy 160 éves hídon áthaladunk, természetesen kőből építették és nagyon jó állapotban volt még, alatta egy szakadék, fantasztikus!
Szerpentin utak, kacskaringózunk hol az erdőben, hol mezőn, hol egy kis faluban. Irány Észak-Írország északi partja. A napi terv szerint megmásszuk Carrick-a-rede-et, a Kötél Hidat, majd a Giant's Causeway sziklás részt is illetve valamerre egy várat.

Carrick-a-rede, Észak-Írország

"Kiszállás! Carrick-a-rede, Kötél Híd". Daniel kedvesen felszólít mindenkit, hogy másfél óra múlva legyünk a busznál, mert megyünk tovább. Utánunk kiáltja alig érthető ír tájszólással: - A kötélhídon mindenki most menjen át, mert utána ebédelünk! Nem bánom ha több marad nekem, nagyon éhes vagyok! 

Végül, mégis csak elérkeztem oda, ahogy vágytam már oly rég óta, úgyhogy idült mosollyal, mint aki füvet szívott, de azért gyermeki rajongással is, kapkodom a lábaim, minél hamarabb érjem el azt a pontot ahol a legjobban fogom érezni magam, itt. Mindenütt sziklák, szakadék, gyönyörűséges zöld takaró borítja, alatta pedig soha nem látott kék színekben pompázó hullámok, az Atlanti-óceán, melyet bődületesen erős szél mozgat. A sziklás részen sétálok, sok-sok turista közt, két dolog jut most eszembe. Az egyik, szégyen vagy sem, de nem a családom és barátaim fognak felbukkanni gondolataim közt életem utolsó pillanatában, hanem ez, amit most látok és érzek. A másik: bárcsak ők is itt lennének most!  

Fél órája mászok hol felfelé, hol lefelé, lépcsőkön, dombokon, elém tárul egy turista sor. Ez lesz a kötél híd! Mindenki mosolyog. Ki az adrenalin szintnek köszönheti, ki így vezeti le izgalmát, félelmét. Rám e percben mind érvényes. Valami elképesztő, hogy kötelekből és pár deszkadarabból, kézzel eszkábált húsz méter hosszú hídon megyünk át, alattunk pedig harminc méter mélység tátong, a híd alapvetően is himbálózik a szél miatt, emellett egyszerre nyolcan megyünk át rajta. Magától értetődően itt is vannak őrök, akik felügyelik az átkelést: ha valaki lassan halad mert a mélységet bámulja, vagy megáll mert inába szállt a bátorság, haladásra intik.

Carrick-a-rede, a kötélhíd

Egyik felem bánja, hogy turisztikai látványosságot csináltak egy ilyen hihetetlen szépségű természeti kincsből és 5 eurót kérnek például azért, hogy átjöhessek a hídon, de valójában meg ki a fenét érdekel, mert vannak dolgok amiért bármit megadna az ember. Nekem EZ "az élmény"!
A híd másik másik felén még csodálatosabb kilátás tárulkozik elém - gyorsan le is ülök a sziklára, a puha fűre. Simogatom az alattam terülő zöld takarót, mintha selyem volna. Olyan illatokat hoz a szél az óceán felől, amit soha nem fogok elfelejteni. Most az jutott eszembe, hogy itt akarok férjhez menni és életem utolsó perceit is tölteni. Mégis csak létezik szerelem első látásra! Sőt, első szaglásra! Megtaláltam azt a helyet ahol a legjobban érzem magam.. - A rossebb sem akar innen hazamenni! Tudtam, hogy senki nem érti amit most mondok, de aki hallotta az is csak mosolygott.

Felpattanok, megnézem magamnak a szakadék szélét. Többi turista úgy néz rám, mint valami öngyilkos jelöltre, de nem számít, mert akarom érezni! Mióta várom már!
Két lábnyi közelség a szikla szélétől. Másfél. Centinként közeledem, meddig mehetek el és mit érzek: egyre jobban mosolygok, már nevetek, izgalom, félelem, kíváncsiság. Már csak egy lábnyi távolság: óriási szippantás, hogy jól megjegyezzem ezt az illatot, soha ilyen tágra nem nyitottam szemeim - jól elraktározom a érzéseket, melyet ez a látvány kihoz belőlem. Alattam ötven méter mélység...
Rám szól egy olasz turista: - Óvatosan kisasszony! Lassan vissza is hőkölök, szegény olyan ijedt ábrázattal nézett rám. Még mindig nem akarok haza menni innen...

Lassan, komótosan, elégedetten elindulok vissza, parkoló és busz felé. Egy buszt pillantok meg, mintha ... te jó ég, az az én buszom! Dupla kar lendítés magasba, egy süvítő mondat: - Stop the bus!
Szépen lassan, kullogva felfelé, de elhúzott előlem a buszom, tovább ment nélkülem. - Hát, ez jó! Büdös francba! .... Scheise! Mérgelődöm tíz másodpercet majd röhögőgörcs jön rám, szakadok a nevetéstől, mivel most viszont láttam magam, ahogy futok a busz után ordibálva, hogy "Stop the bus!" és mindenki hallja csak ők nem. Már a könnyeim is folynak a röhögéstől! - Hallo, bist du Deutsch? Was ist dein Problem? Odahajolt hozzám két 1.80 méter magas szőke fiatal lány, de én csak nem bírtam abba hagyni a röhögést és bőgést egyben: - Nein, ich komme aus Ungarn, aber mein bus left me here! I'm just ...sorry .... A két viking kinézetű lány, nevet velem, némi értetlen ábrázattal arcukon, de osztoznak eme fura örömömben. Azt gondoltál sírok, emiatt odaléptek segíteni. Mesélem nekik mi történt, figyelnek, majd újra együtt nevetünk. Előkapom prospektust, keresem az iroda elérhetőségét, talán elérem valahogy az idegenvezetőt vagy a buszsofőrt. Csak dublini iroda szám adott, de az is jobb mint a semmi! Telefon ... rajta egy jelzés: NO NETWORK. - Hát ez jó! Megint nevetek, közben mesélem német csajoknak mit is csinálok, mire gondolok. Ő mobiljuk sem működik. Miért is működne egy ilyen helyen? Fent vagyunk északon a nagy semmi szélén! Kiszúrom, hogy a parkolóban terelgeti a népet egy mosolygó vöröses hajú srác. - He must be Irish! Komm mit mir!
Megindulok a srác felé, mintha ő lenne az igazi, megszólítom, elmesélem a történetet, kinevet.
- Well, it IS funny from a point of view, you know, but .... újra nevetés hegyek. Mutatom neki, hogy a turista busz milyen helyekre ment volna még, VELEM, de ... most nélkülem mennek. Innen 2 óra múlva vannak a The Giant's Causeway ponton, oda kell eljussak valahogy. Erre felnevet, majd tanácsolja, hogy hívjak egy taxit. Mutatom neki, hogy nem működik. Kinevet megint, én pedig már arra gondolok, most gyalogolnom kell majd órákat, talán elérem őket. - I'll call you a taxi! Don't worry! 
Én pedig ... majd a nyakába ugrottam puszilgatni örömömben. Negyedszer telefonál, leteszi, de még mindig mosolyog. Jómagam is csak mosolygok, de az én ábrázatom inkább a kétségbeesett mosolyt tükrözi, hogy mi van ha nem kapok taxit! - Okay, I got one! 10 minutes, it's a silver cab. Okay? 
- Thank you, thank you, thank .... A harmadik köszönöm közben már a nyakában csüngtem, ő is Thank you, mindenki nevet és mindenki Thank you! Integetek, hagyom dolgozni, majd leülök a parkoló bejárathoz, hogy biztosan meglássam a taxit. Két viking "kis" barátom, jönnek mellettem nevetgélve, majd felvetik, hogy szívesen velem tartanak, fizetik a taxit velem. - Natürlich! Warum nicht? Aber können wir English sprechen? Innentől kezdve, minden angolul, várakozás, történetek egymásról, taxi érkezik, beszállunk, húsz perc az út, majd megpillantjuk a The Giant's Causeway feliratot.

A Giant's Causeway, Észak-Írország

Amíg kávéznak, én próbálom elérni az irodát - azt sem tudják ki vagyok, de felhívják az idegenvezetőt, csak tartsam a vonalat. Tartom, két percet, majd leteszem. Újra hívom. Másik ember, újra elmesélem, újra nem tudja, de újra tartsam a vonalat. Újra két perc és újra leteszem. Utoljára! Most már képben van mindenki, feltűnt Danielnek is, hogy elhagyott, várjam őket a hotel előtt, három óra múlva felvesznek.

Újdonsült "kis" német barátaimmal, nekivágunk a szikláknak ... itt is az Atlanti-óceán, csak a sziklás szakadék helyett, itt vulkanikus rögökön lehet mászni. Érdekes illatok itt is. A szél nem annyira erős mint Carrick-a-rede-nél, de itt sem a kis szellő fújdogál. A víz színe, teljesen más. Itt már szürkés kékes, sötétebb. Érezni a levegőben is vulkanikus kőzet illatát. Óriási rögök! Én mindig lemaradok. Ami nekik egy könnyed lépés, nekem lendületes ugrás. Hiába, csupán húsz centivel magasabbak a germán csajok!

Pihenő - letelepedtem az egyik rög tetejére, a hullám hol arcomba fröccsent egy kis sós vizet, hol csak a lábam csapja meg. Minden rendben, nagy sóhajok, innen sem akarok hazamenni. Most kitör belőlem a röhögés. - Was ist los? Nevetgélve kérdik a lányok, majd mesélem, hogy mielőtt ott hagyott a buszom, arra gondoltam és ki is mondtam, hogy nem akarok hazamenni, most is erre gondolok, de nem merem kimondani, mert megint itt hagy a buszom. Nevetgélve visszamászunk a buszmegállóba, ők tovább állnak, integetek, eltűnnek.

Nyalom a fagylaltom, ennél szebb környezetben nem is tehetném, úgyhogy teljes elégedettséggel, mint aki küldetését teljesítette, hümmögve sétálok. Megpillantom a Daniellt és Normannt, épp jönnek elő a parkolóból, a buszról, ami az orrom előtt hajtott el. Mosolyogva sétálok feléjük, nekidőlök a falnak, napszemüvegben, nyalom a fagylaltom majd megszólítom őket: - Hello Boys, didn't you lose something, anyway? Mindenki nevet, ők a fejüket is csóválják, majd megkérdik, hogy kerültem ide. Elmesélem, ámulva nevetnek, majd közlik, fél órát csavarognak, de most már ne tűnjek el! Vissza is néznek fenyegetően integetve, de mosolyogva.

Felszállunk a buszra, indul a motor, Daniel üdvözöl a buszon mindenkit, kiemeli, hogy az elveszett csomag is megkerült, így hatalmas nevetéssel, körítve tapsviharral, elindultunk. Belfast felé már rövidebb úton, erdők közt haladtunk, majdnem mindenki aludt. Érdeklődik egy turista, megállunk-e még valamerre, de közölte, sejtelmes mosollyal fűszerezve, hátrafelé mutatva, rám, hogy "kizárt, a végén megint elcsavarog a kisasszony!" .
A vonat állomáson búcsúzkodunk - kapom itt is csípős megjegyzéseket, de megérdemlem, mosolyogva fogadom, megsimogatom karját a türelméért és integetve eltűnök.

Sajnálom, hogy Belfast belvárosát nem volt időm jobban megismerni, de amit láttam belőle reggel és most este, egyértelműen kijelenthetem: csak úgy mint Dublin, sokkal tisztább, modernebb, rendezettebb mint Budapest.

Grafton Utca és a St.Stephen's Green Park

Újra Dublin. Imádom ezt a város, főleg naplemente idején, szeles időben, ahogy szállnak a felhők, hol világoskék, hol ezüst kék, hol sötét kék, s mivel este van, megint csak irányt veszek Grafton Utca felé, záruljon a napom valami belevaló zenével. Nem kell sokat keresgélnem, még mindig tele van az utca zenészekkel, turistákkal és mulató írekkel, akik lógnak ki a pub-ok ablakaiból, hívogatnak be, csalogató szavakkal, aminek felét sem értem, mert már legurítottak pár Guinness-t és az alapvetően pár nap alatt megszokható ír tájszólást, most végképp nem értem, de így van rendjén. Csatlakozom ...